2010. június 28., hétfő
2010. június 3., csütörtök
Azt hiszem
Felébredtem. Odakinn megint sötét lett. A szél ismét elkezdte tépni az öreg tölgyek lombját. Csak ráncigálta, mint egy rossz gyerek a megunt rongybabáját, az eső pedig újból tombolva tört magának utat a föld felé és folyt, csak folyt fák törzsén, mintha milliónyi könnycsepp lenne. Akkor már ötödik napja esett, hol jobban, hol ritkábban.
Felültem az ágyban, a záport mintha a szobámban éreztem volna, mintha a bútorok is okádnák magukból a bűnös párát, mintha folyna a földre, végig a fotel karján, le a szőnyeg alá, mintha a falak is magukba szívnák, mint valami óriási szivacs. A felhők odakinn lomhán összetömörültek egyre jobban és baljóslóan tornyosultak a város fölé, ma este végre megadják a kegyelemdöfést, ma este örök sötétséget hoznak.
Megborzongtam. Nem értettem semmit. Valami hiányzott, de a sötétben nem láttam sehol. Csak az a szörnyű vízcsobogás töltött be mindent. Csak visszhangzott egyre jobban és menekültem volna, de nem lehetett, vagy csak épp nem akartam, nem emlékszem már. Valami visszatartott, de félálomban még mindig nem tudtam mi húz vissza. Végtelen pillanat. Eső, halk kopogás, sűrű vízcseppek az üvegen, eső még mindig, bár már mintha már csak minden második csepp hullna alá, egyre vékonyabb vízerek a falon, eső, eső, fény. A vak sötétben az egyre erősebb ezüst fény szinte elvakított, de a szemem csak szívta magába a ragyogást. A hold volt az.
Emlékszem, akkor körbenéztem és megláttam őt. A félálom elmúlt, megértettem hirtelen, miért nem kellett félnem. Miért éreztem azt, hogy a legsötétebb órában sem kellett elmenekülnöm. Ott feküdt mellettem és bár aludt, mégis megnyugtató volt az egyre erősödő holdfényben a közelsége, megóvott a megfoghatatlantól. Az eső zúgását már valami más nyomta el. Valami, ami halkan betöltötte a szobát, engem. Szívdobogás, mely erősebb volt minden gonosz zajnál. Ahogy mellé hajtottam a fejem, már nem értettem milyen ostoba gondolattól vezérelve borzongtam meg attól, aminek semmilyen hatása nem lehet rám, vele. Azt hiszem akkor éreztem magamhoz először nagyon közel.
Felültem az ágyban, a záport mintha a szobámban éreztem volna, mintha a bútorok is okádnák magukból a bűnös párát, mintha folyna a földre, végig a fotel karján, le a szőnyeg alá, mintha a falak is magukba szívnák, mint valami óriási szivacs. A felhők odakinn lomhán összetömörültek egyre jobban és baljóslóan tornyosultak a város fölé, ma este végre megadják a kegyelemdöfést, ma este örök sötétséget hoznak.
Megborzongtam. Nem értettem semmit. Valami hiányzott, de a sötétben nem láttam sehol. Csak az a szörnyű vízcsobogás töltött be mindent. Csak visszhangzott egyre jobban és menekültem volna, de nem lehetett, vagy csak épp nem akartam, nem emlékszem már. Valami visszatartott, de félálomban még mindig nem tudtam mi húz vissza. Végtelen pillanat. Eső, halk kopogás, sűrű vízcseppek az üvegen, eső még mindig, bár már mintha már csak minden második csepp hullna alá, egyre vékonyabb vízerek a falon, eső, eső, fény. A vak sötétben az egyre erősebb ezüst fény szinte elvakított, de a szemem csak szívta magába a ragyogást. A hold volt az.
Emlékszem, akkor körbenéztem és megláttam őt. A félálom elmúlt, megértettem hirtelen, miért nem kellett félnem. Miért éreztem azt, hogy a legsötétebb órában sem kellett elmenekülnöm. Ott feküdt mellettem és bár aludt, mégis megnyugtató volt az egyre erősödő holdfényben a közelsége, megóvott a megfoghatatlantól. Az eső zúgását már valami más nyomta el. Valami, ami halkan betöltötte a szobát, engem. Szívdobogás, mely erősebb volt minden gonosz zajnál. Ahogy mellé hajtottam a fejem, már nem értettem milyen ostoba gondolattól vezérelve borzongtam meg attól, aminek semmilyen hatása nem lehet rám, vele. Azt hiszem akkor éreztem magamhoz először nagyon közel.
2009. június 3., szerda
Egy kis msn-es filozofálás még 2009 nyarából...
Msn-es filozofálás 2009 nyarából párkapcsolatról, problémákról Monic barátnőmmel... (részlet)
[08:57:56] én üzenete:
tudod mi jutott eszembe?
[09:04:11] én üzenete:
az, hogy igenis jól esett baszki, h szombaton érdeklődtek utánam. és sztem a kapcsolatok jó része ezért szakad meg. megkopik, sérelmeink vannak, rosszul csináljuk, és akkor jön valaki, aki érezteti velünk, h attól azért még jók vagyunk és kellünk még.
[09:09:37] én üzenete:
nekem van egy filozófiám. sztem az is közrejátszik, hogy ha olyan valakivel vagy, akivel összevaló vagy, akkor nincsenek problémák, mert összepasszoltok, kiegészítitek egymást és megoldjátok, v megoldódik magától. ha valakivel nem passzolsz, csak felszínesen és ráadásul alkalmazkodni se tudsz/akarsz, akkor ott előbb-utóbb bajok lesznek és vége lesz. de ezek a dolgok meg menet közben derülnek ki.
[09:09:54] én üzenete:
persze mindkét esetben lehetsz szerelmes, de igazán komoly az elsőből alakulhat ki.
[09:49:22] monic üzenete:
ez gyönyörű volt. imádlak érte.
[09:49:40] én üzenete:
akkor szerinted is így van? :)
[09:49:51] monic üzenete:
tulajdonképpen: ennyi a megoldás!!!!!!
[09:51:14] monic üzenete:
ha mindketten ugyanúgy akarjuk: úgyis megoldunk mindent. ha meg kérlelni kell, könyörögni, rávezetni....megette a fene.
[09:51:37] én üzenete:
összefoglalva, igen, ennyi.
[10:01:34] én üzenete:
és ha ebből kiindulok, akkor egyenesen következne a jelen kapcsolat végkifejlete.
[10:01:48] monic üzenete:
sztem el is kezdődött a végkifejlet.
[10:02:33] monic üzenete:
csak ennyit kéne mondania sztem: "fontos vagy Nekem, szükségem van Rád, de most problémáim vannak, kérlek légy türelemmel egy ideig. köszönöm."
[10:02:42] monic üzenete:
és az ember bekussol és támogatja a másikat.
[10:07:20] monic üzenete:
A FASZOMBA!!!!!
[10:07:56] én üzenete:
miaz?
[10:08:55] monic üzenete:
hát felidegesítettem magam ezen az egyszerű dolgon,amit írtál.
[10:09:01] monic üzenete:
leért a gyomromba.
[10:09:14] én üzenete:
mert te eddig még nem fogalmaztad ezt meg?
[10:11:47] monic üzenete:
nem tudtam. csak állandóan körülírom magamban és ezer kérdésem van, h miért nem működik vmi a kapcsolatomban? és miért kell szájba rágni dolgokat? stb...
[10:12:07] én üzenete:
pedig sztem ilyen egyszerű
[10:14:03] én üzenete:
mivel telik az életed? emberekkel találkozol. van aki közelebb áll hozzád, van aki kurvára nem. miért? mert valakivel azonos hullámhosszon vagy és vele akár szavak nélkül is, valakinek meg 50szer el kell magyaráznod egy poénod pl. nem hiszem, h van nagy Ő, de hiszem, v vannak olyan emberek, akikkel rohadtul összepasszolhatok és vannak, akikkel csak úgy tűnik, de félidőben kiderül, h sok az ellentét.
[...]
tudod mi jutott eszembe?
[09:04:11] én üzenete:
az, hogy igenis jól esett baszki, h szombaton érdeklődtek utánam. és sztem a kapcsolatok jó része ezért szakad meg. megkopik, sérelmeink vannak, rosszul csináljuk, és akkor jön valaki, aki érezteti velünk, h attól azért még jók vagyunk és kellünk még.
[09:09:37] én üzenete:
nekem van egy filozófiám. sztem az is közrejátszik, hogy ha olyan valakivel vagy, akivel összevaló vagy, akkor nincsenek problémák, mert összepasszoltok, kiegészítitek egymást és megoldjátok, v megoldódik magától. ha valakivel nem passzolsz, csak felszínesen és ráadásul alkalmazkodni se tudsz/akarsz, akkor ott előbb-utóbb bajok lesznek és vége lesz. de ezek a dolgok meg menet közben derülnek ki.
[09:09:54] én üzenete:
persze mindkét esetben lehetsz szerelmes, de igazán komoly az elsőből alakulhat ki.
[09:49:22] monic üzenete:
ez gyönyörű volt. imádlak érte.
[09:49:40] én üzenete:
akkor szerinted is így van? :)
[09:49:51] monic üzenete:
tulajdonképpen: ennyi a megoldás!!!!!!
[09:51:14] monic üzenete:
ha mindketten ugyanúgy akarjuk: úgyis megoldunk mindent. ha meg kérlelni kell, könyörögni, rávezetni....megette a fene.
[09:51:37] én üzenete:
összefoglalva, igen, ennyi.
[10:01:34] én üzenete:
és ha ebből kiindulok, akkor egyenesen következne a jelen kapcsolat végkifejlete.
[10:01:48] monic üzenete:
sztem el is kezdődött a végkifejlet.
[10:02:33] monic üzenete:
csak ennyit kéne mondania sztem: "fontos vagy Nekem, szükségem van Rád, de most problémáim vannak, kérlek légy türelemmel egy ideig. köszönöm."
[10:02:42] monic üzenete:
és az ember bekussol és támogatja a másikat.
[10:07:20] monic üzenete:
A FASZOMBA!!!!!
[10:07:56] én üzenete:
miaz?
[10:08:55] monic üzenete:
hát felidegesítettem magam ezen az egyszerű dolgon,amit írtál.
[10:09:01] monic üzenete:
leért a gyomromba.
[10:09:14] én üzenete:
mert te eddig még nem fogalmaztad ezt meg?
[10:11:47] monic üzenete:
nem tudtam. csak állandóan körülírom magamban és ezer kérdésem van, h miért nem működik vmi a kapcsolatomban? és miért kell szájba rágni dolgokat? stb...
[10:12:07] én üzenete:
pedig sztem ilyen egyszerű
[10:14:03] én üzenete:
mivel telik az életed? emberekkel találkozol. van aki közelebb áll hozzád, van aki kurvára nem. miért? mert valakivel azonos hullámhosszon vagy és vele akár szavak nélkül is, valakinek meg 50szer el kell magyaráznod egy poénod pl. nem hiszem, h van nagy Ő, de hiszem, v vannak olyan emberek, akikkel rohadtul összepasszolhatok és vannak, akikkel csak úgy tűnik, de félidőben kiderül, h sok az ellentét.
[...]
2008. december 15., hétfő
Éjjel ülök az ablaknál
Ülök az ablaknál. Éjszaka van. A sötét szinte csalogat és az arcomba csapó jeges szél hideg szaga sem térít magamhoz. A csend zaja betölti a fejem, mint az adás nélküli tévé monoton sistergése az üres szobát. Lemerültem, akár egy túlhasznált alkáli elem. Nincs újratöltés, csak egyszer használatos. A figyelmeztetést olvasom: "használat után szelektíven gyűjtendő, élet tartalma miatt erősen környezetszennyező hatású".
Elmosolyodok. Ez is már csak megszokás. Egy újabb beprogramozott álarc a többi ezer közül. Aztán elindulok, még közelebb az ablakhoz. Kihajolok a fémesen vibráló csillagok közé. Becsukom a szemem és érzem a fényüket. Átvilágítanak, mint a röntgen. Jól esik. Érzem, hogy vonzanak maguk közé. S akkor a fagyos levegő kicsal egy könnycseppet a lehunyt szemhéjamon át. Hagyom, hogy végigguruljon az arcomon. Még egy utolsót csillan a borostás államon, egyszerre játszik a szivárvány összes színében, majd utolsó zuhanásába kezd az ötemeletes mélységbe. Talán földet sem ér, talán elporlik már félúton és semmivé lesz, beleolvad a térbe.
Milyen jó lenne most egybeolvadni a széllel. Felkapni, felkavarni mindent, elsodorni magammal messze innen és valami újnak teret hagyni. Megborzongok. A hideg már lassan az agyvelőmig hatol, de az még ilyenkor is lázasan kattog, zakatol. Emlékké öregíti a pillanatot, analizál, valószínűségeket számol. Minden egyes másodperc csak egy újabb lehetséges jövő a számára. Csak egyszer kikapcsolhatnám. Csak öt percre állna meg az idő, csak lassulnának le azok a nehéz fogaskerekek odabenn, aztán csend lenne, majd újrabootolna, mint egy számítógép. Újraindulna tisztán és üresen. Nevetséges. Az agyam a saját kikapcsolásán elmélkedik. Mindegy, hagyom. Addig sem foglalkozik velem.
Lassan kinyitom a szemem. Az arcomon már felszáradt a könnycsepp húzta tejút az államig. Picit elvakítanak a fények, a város fényei és én még mindig itt állok az ablakban a monumentális semminek támaszkodva, vagy épp beleépülve. Valamilyen dallamot hallok, ahogy a messzibe fúrom a tekintetem. Halkan visszhangzik, belém ivódik a bőrömön át és én csak megbabonázva állok még mindig itt, messzi a távoltól.
A Föld ólmosan továbbfordul és megállíthatatlanul rohan a hajnal felé. A hajnal felé, amely majd felperzsel minden álmot a fényével és egy újabb napba fogja hajszolni az embereket. Elálmosodok a gondolattól. A kezem is elgémberedik már, ahogy a fagyos semmit markolom. Véget ért a pillanat, amely a fogságában tartott percekig. Most jobb egy picit.
2006. június 27., kedd
Láz
Tüzelő testem most új imát mormol,
lázban égő lelkem is ellenem fordul.
Sárba tiport létem még sóhajt egyet,
s tövis rágta szívem nem dobban többet.
Lázálmos éjszaka, verejtékben úszok,
szemem idegrostjai a kezében túszok.
Ostoroz és kínoz, széttépi a lelkem,
vértől ázott romján vágtat át az éjjen.
Hideg ráz. Fagyos ujja a gyomromig hatol.
Kedvesen cirógat. Nem menekülsz, papol.
Éles penge járja virtustáncát rajtam,
s ha hozzászoknék, mélyebbre vág halkan.
Ég a szemem. Fejemben valóság és álom.
Lidércek dalolnak, s a vörös Holdat látom.
Rágják, nyúzzák húsom, százfelé négyelnek,
izzó vashorgokkal cafatokra tépnek.
Tudatom és agyam már fényévekre vannak,
fáradt porhüvelyem, mit maguk mögött hagynak.
Zihálva még egyszer lélegzek egy mélyet,
s izzadt lázálmaim közé hazatérek.
lázban égő lelkem is ellenem fordul.
Sárba tiport létem még sóhajt egyet,
s tövis rágta szívem nem dobban többet.
Lázálmos éjszaka, verejtékben úszok,
szemem idegrostjai a kezében túszok.
Ostoroz és kínoz, széttépi a lelkem,
vértől ázott romján vágtat át az éjjen.
Hideg ráz. Fagyos ujja a gyomromig hatol.
Kedvesen cirógat. Nem menekülsz, papol.
Éles penge járja virtustáncát rajtam,
s ha hozzászoknék, mélyebbre vág halkan.
Ég a szemem. Fejemben valóság és álom.
Lidércek dalolnak, s a vörös Holdat látom.
Rágják, nyúzzák húsom, százfelé négyelnek,
izzó vashorgokkal cafatokra tépnek.
Tudatom és agyam már fényévekre vannak,
fáradt porhüvelyem, mit maguk mögött hagynak.
Zihálva még egyszer lélegzek egy mélyet,
s izzadt lázálmaim közé hazatérek.
2000. október 14., szombat
Az öreg sas
Száll az öreg sas, felhőket ér szárnya,
érzi, hogy lejár most e földi világa.
Repül a rét fölött, szemében a távol -
még repül egy utolsót az égi vándor.
Emlékszik a múltra, ahogy szállt a széllel,
együtt virult lelke a hajnali fénnyel.
Egyedül élt igaz, nem volt sose társa -
érzi, mindjárt lejár e földi világa.
Hegyek fölött suhan, s egy árnyék követi.
Talán csak káprázat, hogy mindjárt beéri?
Bizony nem árnyék az, ami előtt szárnyal -
versenyre kelt az öreg sas a halállal.
Szállna még gyorsabban, a szél is segíti,
de csapzott öreg szárnya lassan repíti.
Az utolsó pillanat, hogy egybekel a véggel,
s a pillanat megtelik sok sárgult emlékkel.
Száll az öreg sas, felhők felett szárnyal,
nincs már neki baja a földi világgal.
Repül az ég felé, s szemében a távol
ahová most utazik az örök égi vándor.
érzi, hogy lejár most e földi világa.
Repül a rét fölött, szemében a távol -
még repül egy utolsót az égi vándor.
Emlékszik a múltra, ahogy szállt a széllel,
együtt virult lelke a hajnali fénnyel.
Egyedül élt igaz, nem volt sose társa -
érzi, mindjárt lejár e földi világa.
Hegyek fölött suhan, s egy árnyék követi.
Talán csak káprázat, hogy mindjárt beéri?
Bizony nem árnyék az, ami előtt szárnyal -
versenyre kelt az öreg sas a halállal.
Szállna még gyorsabban, a szél is segíti,
de csapzott öreg szárnya lassan repíti.
Az utolsó pillanat, hogy egybekel a véggel,
s a pillanat megtelik sok sárgult emlékkel.
Száll az öreg sas, felhők felett szárnyal,
nincs már neki baja a földi világgal.
Repül az ég felé, s szemében a távol
ahová most utazik az örök égi vándor.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)