Száll az öreg sas, felhőket ér szárnya,
érzi, hogy lejár most e földi világa.
Repül a rét fölött, szemében a távol -
még repül egy utolsót az égi vándor.
Emlékszik a múltra, ahogy szállt a széllel,
együtt virult lelke a hajnali fénnyel.
Egyedül élt igaz, nem volt sose társa -
érzi, mindjárt lejár e földi világa.
Hegyek fölött suhan, s egy árnyék követi.
Talán csak káprázat, hogy mindjárt beéri?
Bizony nem árnyék az, ami előtt szárnyal -
versenyre kelt az öreg sas a halállal.
Szállna még gyorsabban, a szél is segíti,
de csapzott öreg szárnya lassan repíti.
Az utolsó pillanat, hogy egybekel a véggel,
s a pillanat megtelik sok sárgult emlékkel.
Száll az öreg sas, felhők felett szárnyal,
nincs már neki baja a földi világgal.
Repül az ég felé, s szemében a távol
ahová most utazik az örök égi vándor.
