Éjjel ülök az ablaknál

Ülök az ablaknál. Éjszaka van. A sötét szinte csalogat és az arcomba csapó jeges szél hideg szaga sem térít magamhoz. A csend zaja betölti a fejem, mint az adás nélküli tévé monoton sistergése az üres szobát. Lemerültem, akár egy túlhasznált alkáli elem. Nincs újratöltés, csak egyszer használatos. A figyelmeztetést olvasom: "használat után szelektíven gyűjtendő, élet tartalma miatt erősen környezetszennyező hatású".

Elmosolyodok. Ez is már csak megszokás. Egy újabb beprogramozott álarc a többi ezer közül. Aztán elindulok, még közelebb az ablakhoz. Kihajolok a fémesen vibráló csillagok közé. Becsukom a szemem és érzem a fényüket. Átvilágítanak, mint a röntgen. Jól esik. Érzem, hogy vonzanak maguk közé. S akkor a fagyos levegő kicsal egy könnycseppet a lehunyt szemhéjamon át. Hagyom, hogy végigguruljon az arcomon. Még egy utolsót csillan a borostás államon, egyszerre játszik a szivárvány összes színében, majd utolsó zuhanásába kezd az ötemeletes mélységbe. Talán földet sem ér, talán elporlik már félúton és semmivé lesz, beleolvad a térbe.

Milyen jó lenne most egybeolvadni a széllel. Felkapni, felkavarni mindent, elsodorni magammal messze innen és valami újnak teret hagyni. Megborzongok. A hideg már lassan az agyvelőmig hatol, de az még ilyenkor is lázasan kattog, zakatol. Emlékké öregíti a pillanatot, analizál, valószínűségeket számol. Minden egyes másodperc csak egy újabb lehetséges jövő a számára. Csak egyszer kikapcsolhatnám. Csak öt percre állna meg az idő, csak lassulnának le azok a nehéz fogaskerekek odabenn, aztán csend lenne, majd újrabootolna, mint egy számítógép. Újraindulna tisztán és üresen. Nevetséges. Az agyam a saját kikapcsolásán elmélkedik. Mindegy, hagyom. Addig sem foglalkozik velem.

Lassan kinyitom a szemem. Az arcomon már felszáradt a könnycsepp húzta tejút az államig. Picit elvakítanak a fények, a város fényei és én még mindig itt állok az ablakban a monumentális semminek támaszkodva, vagy épp beleépülve. Valamilyen dallamot hallok, ahogy a messzibe fúrom a tekintetem. Halkan visszhangzik, belém ivódik a bőrömön át és én csak megbabonázva állok még mindig itt, messzi a távoltól.

A Föld ólmosan továbbfordul és megállíthatatlanul rohan a hajnal felé. A hajnal felé, amely majd felperzsel minden álmot a fényével és egy újabb napba fogja hajszolni az embereket. Elálmosodok a gondolattól. A kezem is elgémberedik már, ahogy a fagyos semmit markolom. Véget ért a pillanat, amely a fogságában tartott percekig. Most jobb egy picit.