A banánhéj

Én mindig is mondtam, hogy a banán az egy veszélyes gyümölcs. Mert hát valóban szép is, meg egészséges is, de mindig ott marad az a fránya héjja és ha nem figyelünk oda, már meg is van a baj. Esszük nagy bőszen - vagy épp más eszi, ez mindig attól függ, hogy a banán melyik végén vagyunk -, aztán mikor belefeledkezünk az ízorgiába, vagy épp elbízzuk magunkat, hogy nálunk aztán senki más nem habzsolhatja jobban és már jön is a combnyaktörés.



Például reggel gyanútlanul kortyolgatjuk a kávénkat a friss újság fölé görnyedve, agyunk már próbálkozik a bekapcsolással, egyik fele még a hírfolyamot emészti, míg a másik része már a napirendünket osztja le épp, amikor is belép a konyhába a Kedves és így szól:
- Milyen volt a tegnap esti megbeszélés drágám?
- Megbeszélés? Miféle megbeszélés? - replikázunk meggondolatlanul és már kapjuk is fel a fejünket, eszünkbe ötlik még, hogy a fiúkkal söröztünk, már halványan dereng, hogy a családi béke miatt inkább munkavacsorát nyögtünk be előre otthon, de már késő, az a nyamvadt banánhéj már a talpunk alatt is van.
- Hát nem a főnökeiddel vacsoráztál? - fordul felénk lassan, enyhén felhúzott szemöldökkel az a kincs, az a drága angyal.
- De de ... - kapkodjuk a levegőt és már érezzük, hogy kezdünk szép lassan bedőlni, mint a nádtető egy szumó birkózó súlya alatt - persze, a sushi báros vacsora!
- Sushi bár?? De hát azon a múlt héten voltál. Tegnap azt mondtad halászcsárdába mentek. - s bár a hangsúly még mindig kedvesen cseng, már kivehető belőle az enyhe számonkérés.
- No igen igen, de hát a hal, az hal, hát csoda, ha összekeverem? - próbáljuk menteni a menthetőt, arcunkra még egy enyhe mosolyt is karcol a görcs, hogy oldjuk a hangulatot, de ilyenkor pont a lényegről vonjuk el a figyelmünket és ha nem figyelünk, az a fránya banánhéj még jobban befészkeli magát a lábunk alá és mi egyre jobban csak veszítünk az egyensúlyunkból.

Ekkorra az a szent bogárka már teljes vállszélességgel fölénk emelkedik, mint valami génkezelt Poszeidón, a kezében lévő műanyag fakanál pedig hozzáfog szép lassan átalakulni szigonnyá. Csap egyet a halfarkával és vontatottan csúszni kezd felénk.

- Miért is poénkodsz? - jön a jogszerű, gyanakvó és húsunkba maró kérdés. Tudjuk mi jól, hogy ennek a kérdésnek kellett itt következnie, nekünk kellett volna előre taktikázni, de mikor a gravitáció elkezd magával rántani és az ember megszédül, az agy már nem pörög úgy, ahogy kéne.
- Hát, biztos valami mérgező kínai halat szolgáltak fel tegnap ... - habogjuk immár csak magunk elé, a ragadós banán indák hálójába gabalyodva, a sorsunkkal megbékélve, a halálraítéltek teljes nyugalmával.
- Merre voltál tegnap éjjel?! - őrjöngi akkor már tele torokból az az elbűvölő tünemény, meleg nyálcsíkokat mázolva arcunkra és zsupsz, mi már hanyatt is vágódtunk, innen már nincs felállás. A kis francos déligyümölcs rendesen összetaknyozta a talpunkat, így egy jó darabig még felállni sem tudunk, csak csúszkálunk a szemlélődők nagy örömére. Ne is folytassuk, szörnyű emlékek ezek. Legyen elég annyi, hogy nyolc napon túl gyógyuló banánhéj a vége.

No hát éppen ezért azt javaslom, trópusi gyümölcs ide, egészséges életmód oda, de ezt a nyavalyás banánt száműzzük a mindennapjainkból, mert igen, ő minden bajunk forrása, ő az, aki megmérgezi az életünket. A mosolygós kis burok alatt egy mindent szétmarcangoló szörnyeteg lakik, akit - nincs mit tenni - meg kell zabáltatni a disznókkal, vagy lángszóróval kell haleledellé porlasztani örökre.