Felébredtem. Odakinn megint sötét lett. A szél ismét elkezdte tépni az öreg tölgyek lombját. Csak ráncigálta, mint egy rossz gyerek a megunt rongybabáját, az eső pedig újból tombolva tört magának utat a föld felé és folyt, csak folyt fák törzsén, mintha milliónyi könnycsepp lenne. Akkor már ötödik napja esett, hol jobban, hol ritkábban.
Felültem az ágyban, a záport mintha a szobámban éreztem volna, mintha a bútorok is okádnák magukból a bűnös párát, mintha folyna a földre, végig a fotel karján, le a szőnyeg alá, mintha a falak is magukba szívnák, mint valami óriási szivacs. A felhők odakinn lomhán összetömörültek egyre jobban és baljóslóan tornyosultak a város fölé, ma este végre megadják a kegyelemdöfést, ma este örök sötétséget hoznak.
Megborzongtam. Nem értettem semmit. Valami hiányzott, de a sötétben nem láttam sehol. Csak az a szörnyű vízcsobogás töltött be mindent. Csak visszhangzott egyre jobban és menekültem volna, de nem lehetett, vagy csak épp nem akartam, nem emlékszem már. Valami visszatartott, de félálomban még mindig nem tudtam mi húz vissza. Végtelen pillanat. Eső, halk kopogás, sűrű vízcseppek az üvegen, eső még mindig, bár már mintha már csak minden második csepp hullna alá, egyre vékonyabb vízerek a falon, eső, eső, fény. A vak sötétben az egyre erősebb ezüst fény szinte elvakított, de a szemem csak szívta magába a ragyogást. A hold volt az.
Emlékszem, akkor körbenéztem és megláttam őt. A félálom elmúlt, megértettem hirtelen, miért nem kellett félnem. Miért éreztem azt, hogy a legsötétebb órában sem kellett elmenekülnöm. Ott feküdt mellettem és bár aludt, mégis megnyugtató volt az egyre erősödő holdfényben a közelsége, megóvott a megfoghatatlantól. Az eső zúgását már valami más nyomta el. Valami, ami halkan betöltötte a szobát, engem. Szívdobogás, mely erősebb volt minden gonosz zajnál. Ahogy mellé hajtottam a fejem, már nem értettem milyen ostoba gondolattól vezérelve borzongtam meg attól, aminek semmilyen hatása nem lehet rám, vele. Azt hiszem akkor éreztem magamhoz először nagyon közel.
Felültem az ágyban, a záport mintha a szobámban éreztem volna, mintha a bútorok is okádnák magukból a bűnös párát, mintha folyna a földre, végig a fotel karján, le a szőnyeg alá, mintha a falak is magukba szívnák, mint valami óriási szivacs. A felhők odakinn lomhán összetömörültek egyre jobban és baljóslóan tornyosultak a város fölé, ma este végre megadják a kegyelemdöfést, ma este örök sötétséget hoznak.
Megborzongtam. Nem értettem semmit. Valami hiányzott, de a sötétben nem láttam sehol. Csak az a szörnyű vízcsobogás töltött be mindent. Csak visszhangzott egyre jobban és menekültem volna, de nem lehetett, vagy csak épp nem akartam, nem emlékszem már. Valami visszatartott, de félálomban még mindig nem tudtam mi húz vissza. Végtelen pillanat. Eső, halk kopogás, sűrű vízcseppek az üvegen, eső még mindig, bár már mintha már csak minden második csepp hullna alá, egyre vékonyabb vízerek a falon, eső, eső, fény. A vak sötétben az egyre erősebb ezüst fény szinte elvakított, de a szemem csak szívta magába a ragyogást. A hold volt az.
Emlékszem, akkor körbenéztem és megláttam őt. A félálom elmúlt, megértettem hirtelen, miért nem kellett félnem. Miért éreztem azt, hogy a legsötétebb órában sem kellett elmenekülnöm. Ott feküdt mellettem és bár aludt, mégis megnyugtató volt az egyre erősödő holdfényben a közelsége, megóvott a megfoghatatlantól. Az eső zúgását már valami más nyomta el. Valami, ami halkan betöltötte a szobát, engem. Szívdobogás, mely erősebb volt minden gonosz zajnál. Ahogy mellé hajtottam a fejem, már nem értettem milyen ostoba gondolattól vezérelve borzongtam meg attól, aminek semmilyen hatása nem lehet rám, vele. Azt hiszem akkor éreztem magamhoz először nagyon közel.
"Felültem az ágyban, a záport mintha a szobámban éreztem volna, mintha a bútorok is okádnák magukból a bűnös párát, mintha folyna a földre, végig a fotel karján, le a szőnyeg alá, mintha a falak is magukba szívnák, mint valami óriási szivacs" - tetszik ez a szürreál gyönyör, nekem való :-) és a dalválasztás zseniális
VálaszTörlésLetti