Egy kis msn-es filozofálás még 2009 nyarából...

Msn-es filozofálás 2009 nyarából párkapcsolatról, problémákról Monic barátnőmmel... (részlet)

[08:57:56] én üzenete:
tudod mi jutott eszembe?

[09:04:11] én üzenete:
az, hogy igenis jól esett baszki, h szombaton érdeklődtek utánam. és sztem a kapcsolatok jó része ezért szakad meg. megkopik, sérelmeink vannak, rosszul csináljuk, és akkor jön valaki, aki érezteti velünk, h attól azért még jók vagyunk és kellünk még.

[09:09:37] én üzenete:
nekem van egy filozófiám. sztem az is közrejátszik, hogy ha olyan valakivel vagy, akivel összevaló vagy, akkor nincsenek problémák, mert összepasszoltok, kiegészítitek egymást és megoldjátok, v megoldódik magától. ha valakivel nem passzolsz, csak felszínesen és ráadásul alkalmazkodni se tudsz/akarsz, akkor ott előbb-utóbb bajok lesznek és vége lesz. de ezek a dolgok meg menet közben derülnek ki.

[09:09:54] én üzenete:
persze mindkét esetben lehetsz szerelmes, de igazán komoly az elsőből alakulhat ki.


[09:49:22] monic üzenete:
ez gyönyörű volt. imádlak érte.

[09:49:40] én üzenete:
akkor szerinted is így van? :)

[09:49:51] monic üzenete:
tulajdonképpen: ennyi a megoldás!!!!!!

[09:51:14] monic üzenete:
ha mindketten ugyanúgy akarjuk: úgyis megoldunk mindent. ha meg kérlelni kell, könyörögni, rávezetni....megette a fene.

[09:51:37] én üzenete:
összefoglalva, igen, ennyi.

[10:01:34] én üzenete:
és ha ebből kiindulok, akkor egyenesen következne a jelen kapcsolat végkifejlete.

[10:01:48] monic üzenete:
sztem el is kezdődött a végkifejlet.

[10:02:33] monic üzenete:
csak ennyit kéne mondania sztem: "fontos vagy Nekem, szükségem van Rád, de most problémáim vannak, kérlek légy türelemmel egy ideig. köszönöm."

[10:02:42] monic üzenete:
és az ember bekussol és támogatja a másikat.

[10:07:20] monic üzenete:
A FASZOMBA!!!!!

[10:07:56] én üzenete:
miaz?

[10:08:55] monic üzenete:
hát felidegesítettem magam ezen az egyszerű dolgon,amit írtál.

[10:09:01] monic üzenete:
leért a gyomromba.

[10:09:14] én üzenete:
mert te eddig még nem fogalmaztad ezt meg?

[10:11:47] monic üzenete:
nem tudtam. csak állandóan körülírom magamban és ezer kérdésem van, h miért nem működik vmi a kapcsolatomban? és miért kell szájba rágni dolgokat? stb...

[10:12:07] én üzenete:
pedig sztem ilyen egyszerű

[10:14:03] én üzenete:
mivel telik az életed? emberekkel találkozol. van aki közelebb áll hozzád, van aki kurvára nem. miért? mert valakivel azonos hullámhosszon vagy és vele akár szavak nélkül is, valakinek meg 50szer el kell magyaráznod egy poénod pl. nem hiszem, h van nagy Ő, de hiszem, v vannak olyan emberek, akikkel rohadtul összepasszolhatok és vannak, akikkel csak úgy tűnik, de félidőben kiderül, h sok az ellentét.

[...]

Oceana - Cry Cry

Éjjel ülök az ablaknál

Ülök az ablaknál. Éjszaka van. A sötét szinte csalogat és az arcomba csapó jeges szél hideg szaga sem térít magamhoz. A csend zaja betölti a fejem, mint az adás nélküli tévé monoton sistergése az üres szobát. Lemerültem, akár egy túlhasznált alkáli elem. Nincs újratöltés, csak egyszer használatos. A figyelmeztetést olvasom: "használat után szelektíven gyűjtendő, élet tartalma miatt erősen környezetszennyező hatású".

Elmosolyodok. Ez is már csak megszokás. Egy újabb beprogramozott álarc a többi ezer közül. Aztán elindulok, még közelebb az ablakhoz. Kihajolok a fémesen vibráló csillagok közé. Becsukom a szemem és érzem a fényüket. Átvilágítanak, mint a röntgen. Jól esik. Érzem, hogy vonzanak maguk közé. S akkor a fagyos levegő kicsal egy könnycseppet a lehunyt szemhéjamon át. Hagyom, hogy végigguruljon az arcomon. Még egy utolsót csillan a borostás államon, egyszerre játszik a szivárvány összes színében, majd utolsó zuhanásába kezd az ötemeletes mélységbe. Talán földet sem ér, talán elporlik már félúton és semmivé lesz, beleolvad a térbe.

Milyen jó lenne most egybeolvadni a széllel. Felkapni, felkavarni mindent, elsodorni magammal messze innen és valami újnak teret hagyni. Megborzongok. A hideg már lassan az agyvelőmig hatol, de az még ilyenkor is lázasan kattog, zakatol. Emlékké öregíti a pillanatot, analizál, valószínűségeket számol. Minden egyes másodperc csak egy újabb lehetséges jövő a számára. Csak egyszer kikapcsolhatnám. Csak öt percre állna meg az idő, csak lassulnának le azok a nehéz fogaskerekek odabenn, aztán csend lenne, majd újrabootolna, mint egy számítógép. Újraindulna tisztán és üresen. Nevetséges. Az agyam a saját kikapcsolásán elmélkedik. Mindegy, hagyom. Addig sem foglalkozik velem.

Lassan kinyitom a szemem. Az arcomon már felszáradt a könnycsepp húzta tejút az államig. Picit elvakítanak a fények, a város fényei és én még mindig itt állok az ablakban a monumentális semminek támaszkodva, vagy épp beleépülve. Valamilyen dallamot hallok, ahogy a messzibe fúrom a tekintetem. Halkan visszhangzik, belém ivódik a bőrömön át és én csak megbabonázva állok még mindig itt, messzi a távoltól.

A Föld ólmosan továbbfordul és megállíthatatlanul rohan a hajnal felé. A hajnal felé, amely majd felperzsel minden álmot a fényével és egy újabb napba fogja hajszolni az embereket. Elálmosodok a gondolattól. A kezem is elgémberedik már, ahogy a fagyos semmit markolom. Véget ért a pillanat, amely a fogságában tartott percekig. Most jobb egy picit.

Láz

Tüzelő testem most új imát mormol,
lázban égő lelkem is ellenem fordul.
Sárba tiport létem még sóhajt egyet,
s tövis rágta szívem nem dobban többet.

Lázálmos éjszaka, verejtékben úszok,
szemem idegrostjai a kezében túszok.
Ostoroz és kínoz, széttépi a lelkem,
vértől ázott romján vágtat át az éjjen.

Hideg ráz. Fagyos ujja a gyomromig hatol.
Kedvesen cirógat. Nem menekülsz, papol.
Éles penge járja virtustáncát rajtam,
s ha hozzászoknék, mélyebbre vág halkan.

Ég a szemem. Fejemben valóság és álom.
Lidércek dalolnak, s a vörös Holdat látom.
Rágják, nyúzzák húsom, százfelé négyelnek,
izzó vashorgokkal cafatokra tépnek.

Tudatom és agyam már fényévekre vannak,
fáradt porhüvelyem, mit maguk mögött hagynak.
Zihálva még egyszer lélegzek egy mélyet,
s izzadt lázálmaim közé hazatérek.

Az öreg sas

Száll az öreg sas, felhőket ér szárnya,
érzi, hogy lejár most e földi világa.
Repül a rét fölött, szemében a távol -
még repül egy utolsót az égi vándor.

Emlékszik a múltra, ahogy szállt a széllel,
együtt virult lelke a hajnali fénnyel.
Egyedül élt igaz, nem volt sose társa -
érzi, mindjárt lejár e földi világa.

Hegyek fölött suhan, s egy árnyék követi.
Talán csak káprázat, hogy mindjárt beéri?
Bizony nem árnyék az, ami előtt szárnyal -
versenyre kelt az öreg sas a halállal.

Szállna még gyorsabban, a szél is segíti,
de csapzott öreg szárnya lassan repíti.
Az utolsó pillanat, hogy egybekel a véggel,
s a pillanat megtelik sok sárgult emlékkel.

Száll az öreg sas, felhők felett szárnyal,
nincs már neki baja a földi világgal.
Repül az ég felé, s szemében a távol
ahová most utazik az örök égi vándor.

Az éjszaka verse

Sötét a látóhatár,
közeleg az éj.
Madár se dalol már,
beszűkül a tér.

Ráfeküdt a hegyre
a sötét éjszaka.
Ezeregy szemével
csalogatna haza.

Minden olyan csendes,
minden mozdulatlan,
Csak a Föld mozog alattunk,
örök nyughatatlan.

Járja örök útját,
már csak ez a sorsa.
Éjszakából nappal,
nappalból éjszaka.

Sötét van mindenhol,
alszik tán az élet.
S csak én vagyok magányos
vándora az éjnek.

Csók egy bolondnak

Mikor rám nézel, tudom bolond vagyok,
csak egy bolond álmodozik magában.
Mikor rám nevetsz, érzem boldog vagyok,
mert egy bolond érzés tart fogságban.

Mikor látom a szemed, fényes csillag vagy,
csak az lehetsz bolond életem egén.
Mikor beszélsz, lágy nyári szellő vagy,
s lám, édes borzongás tör felém.

Mikor csak ott állsz, érzem ember vagyok,
igaz kissé bolond, de tőled ilyen.
Mikor elmész, érzem csak: félek nagyon,
nem tudom az élet nélküled milyen?

Amikor szeretsz, érzem bolond vagyok,
mert ilyen szerencse csak bolondot ér.
Ha csókolnál, érezném: boldog vagyok,
mert ilyen bolondnak az mindennel felér.