Újra itt az ősz

Az idén is tombolva tört rám az ősz. Jött és elragadott mindent tőlem ismét, mint oly sokszor az utóbbi években. Mintha a boldogságom téli álmot akarna aludni egyedül, tőlem elvonulva, napfénnyel és szivárvánnyal bástyázott barlangja mélyén. Mintha a hideg téli éjjeleken kevésbé lenne szükségünk egymásra, mintha menekülne tőlem, hogy melankolikus magányomba süllyedjek. Pedig az édes illatú nyári napfény simogató sugarai alatt, egymás karjai közt feküdve csalfa szeme mindig kacérul azt súgja: veled maradok örökre. S én mindig hiszek neki, iszom szavait, vakon bízok benne, magamhoz ölelem és úgy szorítom, mintha életünk utolsó pillanata lenne. Pedig már tudhatnám, hogy mosolya valószínű csak álarc, becéző szavainak fonala csak egy selyemsálba bújtatott szögekkel kivert vaslánc, amit észrevétlenül egyre szorosabbra húz szívem körül, hogy végül egy rántással kettészakíthassa vele.

Újra itt az ősz és tombolva kacag az arcomba, viharaival felkavarja az emlékszilánkokat körülöttem, hogy aztán magát megcsodálva bennük, hátba veregetve azt mondhassa: hát ismét ketten maradtunk? Hát ismét megkaparinthatom magányos lelked? Hát újból átjárhatom tested, szíved jeges ujjaim érintésével? Aztán a választ meg sem várva felkap és elragad, elröpít messze, halott tájak fölé, s görbe ujjaival körbemutatva fülembe süvíti: látod, ismét hazahoztalak, a magány szavannáira; már vártunk rád nagyon. Én pedig hagyom, átadom neki magam, csontjaim fehér rácsai mögé bújok és csak hűtlen boldogságom mézédes szavait idézem vissza újra és újra, s remegve várom, hogy ismét magamhoz ölelhessem pár hazug órára, hátha végül mégsem hagy magamra. Hátha megérzi majd rajtam végre a magány halott szagát és egyszer odasúgja őszintén: mostmár nem hagylak magadra, együtt nézünk az ősz szemébe. Az a pillanat éltet, miközben a fagyos ősz csak tép és marcangol, s ha látja, hogy boldog emlékeim ködén át csak mosolygok rá, ledob a halott földre, s végül magamra hagy ő is.